Amikor 54 évesen elkezdtem festeni, nem gondoltam,
hogy ez egy életreszóló szenvedély lesz. Akkor örültem, hogy az elkészült kép
hasonlít a valóságoshoz. Ez is volt a cél, minél jobban megközelíteni a
látványt, mint egy hétköznapi fotón.
Idővel azonban többre vágytam, kifejezni valamit, ami másokat is megszólít érzelmileg.
Megmutatni , hogy én milyennek látok, élek meg dolgokat. Embereket, tájképeket,
csendéleteket, a várost festeni úgy jó, ha valami érvényeset mondok el róluk: valamit, ami én vagyok, ami a legbensőbb valómat villantja fel.